Let there be light!

,,Senki nem tudja egyedül meggyújtani azokat a gyufaszálakat, amik születésünktől kezdve dobozolva bennünk vannak. Oxigénre és lángra van szükség, mint minden tűzgyújtáshoz. A mi esetünkben az oxigén lehet a kedves lehellete, a láng pedig bármilyen zene, étel, érintés, szó vagy hang, ami kis szikrát idéz elő, és meggyújt egy gyufát. Egy pillanatra elkápráztat egy nagyon erős érzés. Kellemes meleg, ami az idő múlásával lassan kihűl, amíg egy új szikra feléleszti. Minden embernek fel kell fedeznie, hogy mi pattintja ki a szikrát, ahhoz, hogy élhessen, mert az anyag, ami ebből az égésből lesz, a lélek tápláléka. Ez a tűz a növeszti.
Ha valaki nem jön rá idejében, hogy mi gyújtja lángra, a doboz megnedvesedik, és egy szál gyufa sem fog többé meggyúllani. Ezért fontos, hogy távol maradjunk azoktól az emberektől, akiknek jeges a lehellete. Puszta jelenlétükkkel kiolthatják a legerősebb tüzet, és ennek szomorú következményeit te is smered.
Nem könnyű megszárítani a nedves gyufákat, de megígérem neked, hogy van rá gyógyír."

Laura Esquivel: Como aqua por chocolate
kép: sk

Ki olyan, mint a sárkány? - Protect Life

Egy pillanatig se feledd, hogy egyedül vagy, és hatalmad csupán a jobb kezedig terjed. Minden harcos magányos, mert a végső harcot egyedül kell megvívni. E harc hevében nincs csapat és nincsenek bajtársak; magad vagy csupán. Magad, és Isten, aki nem avatkozik be.

Ezt a harcot mindenképp meg kell vívni – nemcsak azért, mert ez a harcos életének értelme, de azért is, mert elkerülhetetlen. Nemcsak a harcos keresi a harcot – a harc is követi őt, könyörtelenül.
A végső harcot pedig nem lehet megnyerni, nem lehet abbahagyni, és nem lehet kitérni előle. Ezért végső.
És amikor megérti ezt a harcos, körülnéz és felfogja hogy egyedül maradt és egyedül kell megvívnia majd e harcot, végképp megszűnik embernek lenni. Ettől fogva szíve nem emberi szív, hanem a harcos szíve mely nem ismer mást, csak ellenfelet és áldozatot.
Ez a magányosság a harcos egyik legnagyobb próbatétele. Kevesen élik túl, kevesen viselik el – mert nem azért van, hogy elviseljék. E magányosság kezdettől való: az első, társtalan teremtett lényé, akit Isten lehelete még nem melegített fel.

A harcosok többsége nem a harcba, hanem ebbe hal bele.

Annak számára, aki egyedül maradt, nincs más út, csak a végzet útja: az elkerülhetetlen halálé, mert a társtalanság mindig halálba torkollik.
Az egyedüllét felismerésének pillanatát az igazság pillanatának is nevezik – ez azonban semmit nem jelent, mert ezekben a pillanatokban nincs igazság, sem hamisság. Semmi sincs; csak a meztelenség és a magány. Ez a végső bizonyosság, és minden más illúzió.
Senki sem tudja, miért van így.

György Attila: Harcosok könyve

Aki Őelőtte jár

Időnként minden harcost meglep, elborít a szomorúság. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell tenni semmit. Ez a szomorúság része a harcos lényének, és része van abban, hogy azok lehetünk, akik vagyunk.Van ebben a szomorúságban valami a szeretkezések utáni letisztult levertségből; de benne van az arcizmokat megfeszítő, görcsös szorongás is önmagunktól. Mély, természeteeelenes megnyugvás van ebben a szomorúságban, és teljes, maradéktalan béke. Talán ennek a szomorúságnak a pillanatai az egyetlenek a harcos életéből, melyek békében telnek el.
Talán így pihennek a harcosok.
Nesztelenül és jeltelenül érkezik ez a szomorúság, körülfolyja, elnyeli, magába zárja a harcost, elringatja, megtisztítja és kisimítja a lélek ráncait.Van ebben a szomorúságban valami a szeretetből, és van valami a szerelem révületéből is: megbocsátó, megbékítő és bénító, akár az asszonyok teste.Nagy, fekete, asszonytestű madár ez a szomorúság: karmait a harcos oldalába vágja és gyengéden beborítja szárnyaival.

György Attila:Harcosok könyve
Kép: a pazyryki lelet egy alakja

Altató - a szöveg

Lerobbant faház, roskadozó gerendák és üvegtelen ablakok. A szoba üres, egy karfa nélküli fotel és egy valamikor rojtos állólámpa látszik.

A két nyomozó érkezik, egyikük magas, tagbaszakadt, harmincöt körüli, szőke, az idősebbik nála alacsonyabb ötven körüli, szemüveges férfi. Mindketten térdig érő fekete kabátban és ingben vannak. Óvatosan nyitnak be a terembe, az ajtót csak ujjbeggyel taszítják bennebb, hangos hahózás és köszöngetés, bemutatkozás közepette. Látván, hogy üres a terep, nézelődni kezdenek. Egy darabig csendben pásztázzák a helyet, fölöslegesen ugyan de elemlámpával világítják a plafont és a falakat. A padlón heverő pár tárgy között egy papírdarabra lesz figyelmes a magasabbik, odainti idősebb kollegáját, aki kesztyűt húzva felemeli. A képen egy emeletes ház előtt fehér ruhás hölgyek-urak, kalapban mindenki, reggelinél mosolyognak a tornácon. A hátán felirat. Az alacsonyolvassa, az ablak fele fordulva, hogy a kopott tintát kibetűzhesse.

,,1910.augusztus.Emlékül a Lovas családnak. Köszönjük a szíves vendéglátást. Csodálatosan telt a nyár.’’ Meg egy pecsét: Forgáts Antal fényképész.

Kissé feszülten mozognak tovább, óvatosan nyikorognak végig a deszkákon.
A fotel mögött egy gramofonra akadnak. Mellette lemezek.

Az alacsony kiváncsian fordítja meg, hangosan olvassa a dalok címét. Kicsit meg is feledkezik az ottlétük céljáról, láthatólag ismerősek, némelyiket dudorássza, meghatódva mosolyog. A magas mindvégig mellette áll, és az érzelmi kitérőt láthatóan rosszalja. De azért tiszteletből nem szól rá az idősebb kollegára.

Mosolyát leplezendő elfordul, és ésyrevesz az ablakpárkányon egy rendkívül viharvert, sokat elszenvedett játékmedvét. Odamegy elveszi, érdeklődve forgatja, az erősen kopott bundáját porolgatja, majd félig cinikus, félig együttérző mosollyal odaviszi még mindig gugoló kollegájának.

Az alacsony már a gramofon beindításával bíbelődik. Lázasan teker, majd az első hangok felcsendülésével győzedelmes pillantással tekint fel a magasra.

A gramofont kísérve dudorászni kezd, a második sornál már a szavak is eszébe jutnak, ritmusra ingatja a fejét, a rég nem hallott altatóra.

Aludj, baba, aludjál

A magas már-már röhögőgörcsöt kap, már szólna, mikor a rádió recsegni kezd az alacsonybbik oldalán:

-Tóth, itt a Központ. Jelentkezz...

Tóth az övéhez nyúl, leakasztja a gépet és éppen jelentkezni szeretne, mikor gyerekhang szólal meg a hátuk mögött.

-Megyek már, kész vagyok, már átöltöztem. Csak nem találom Medvét.

Az ajtó fele fordulnak, ahonnan a hang jött. A gramofon nyekeregve dudorászik tovább.

-Én már ágyban voltam csak ez a rakoncátlan Medve kószált el.

Az ajtó résnyire nyílik s a következő pillanatban egy kislány jelenik meg mezitláb, földig érő fodros hálóingben.

-Nem találom Medvét. Nem láttátok Medvét?

A rádió tovább recseg:

-Tóth, az ügy le van zárva. Hagyják abba a keregélést. Nincs szükség több információra.

A kislány láthatólag nem lepődik meg sem a nyomozóktól, sem a rádióban kerregő férfihangtól.

- Tóth, az archivumnak sikerült azonosítani az esetet. Az iratok is megvannak. A ház ötven éve üres. Az apa meghalt a háborúban, az anya gyermekágyban. A gyerek a nagyanya gondozásában maradt.

A magas szótlanul nyújtja át Medvét a kislánynak.

- És Nanóka hol van? Nanó is nálatok van? Mert nem fejezte be a mesét.

A rádiónak még mindig van közlendője.

- Még fél évig működött a malom. Aztán Szamueliék az egész háztartást, .. khmm...,,kitakarították''..Nincs leszármazott.

A nyomozók még mindig szótlanul állnak. A lemez közben lejár,a gramofon pedig egyhelyben állva, kattogva forog körbe.

- Nem játszod el újra? A csillagost. Medve csak arra tud elaludni.

A megdermedt embereknek hátatforditva kimegy a teremből. Az ajtó nyikorgás nélkül csukódik utána, a poros padlón pedig csak a két férficipő nyoma látszik .

- A házban nem lakik senki. Hagyják el a terepet. Az ügy le van zárva.

Tóth óvatosan a lemez szélére teszi a kart és a magassal együtt nesztelenül kimennek a házból . A résnyire hagyott ajtó mögül a gramofont kijavítva hallatszik az altató:

-Aludj, Medve, aludjál.

Dédi

Futok valami poros úton,
A világoskék teniszcipőm kibomlik, a tüdőm zihál, az eddig előttem levő út most alattam van, térdre esek majd kézzel előre, a csuklóm sebeit eltünteti a por. Mindent eltüntet a por. Még két légzés, még csak kettő és felállok, levegő után kapkodva
A tenyeremet nem tudom elszakítani a földtől, csak kapargatom az utolsó ujjperceimmel,
A sok apró vágásból szivárog a vér. Van ahol már elállt, van ahol még pici pókhálóként rajzolódik ki a bőröm ráncaiban. A farmerem tiszta por, kosz, rugásnyomokkal teli a combom, a dohányszínű trikóm egyik újja teljesen elmaradt, a másiknál a vállamon szamurájprecizitással és karddal vágott hasíték. Össze-vissza vagyok törve, kint és bent. A verés már nem fáj, de még nem tudok megállni. Négykézláb billegek, a fejem lóg mint a halálraítélteké, a hajamon mintha monszun ment volna keresztül. Keresztül is ment. Villogó fény késztet arra, hogy a szemem résnyire nyissam, a nyakamban lógó nap érmen csillan a napnyugta. Oldalról süt, s néha tükröződik a forgó ezüstön.
A hátam mögött autóhangot hallok. Félrehúzódom, az út szélén állok, háttal az üres mezőnek. Ellenfényben a már majdnem teljesen száraz aratásmaradékok.
Egy koszos –sárga, lerobbant Mercedesz közeledik, hatalmas port kavarva abból az irányból, ahonnan én.
Bentről karácsonyi slágerek foszlányait kapom el. Elmennek mellettem, észre sem vesznek. Utánuk nézek.
Valaki megfogja a kezem. Kicsi kéz, meleg. Lenézek, egy kislány áll mellettem. Annyira pici mindene, mintha egy mézeskalácstervező dolgozta volna ki a barna spanglis szandáljait is. Egy kicsi, húzható játékutánfutóban vannak a rózsaszín állatai , felnéz rám, s mondja, hogy menjünk. Kézenfog, felkap egyet a plüssállatok közül és szaladunk.
A kapun már inkább berepülök, a macskák szemrebbenés nélkül figyelik kétségbeesett rohanásomat, csak azt nyugtázzák, hogy a lábam nem éri a földet.
A ház sarkánál már látom Dédit. Áll a nagy fa alatt, virágokkal a kezében, még háttal, és én végre elkezdek sírni. Nem múlik semmi, de legalább sírok.
Lassan fordul meg, minden virág körülötte, a lába alatt, a cipőjén, a fényben majdnem átlátszó. Ő néz, és kérdi, hogy mi baj, kicsim. Nem mondok semmit. Tudom, hogy tudja és nem kell mondanom. Kérdem, hogy emlékszik-e, amikor ott volt nálunk, mikor pici voltam és éjjel mennyiszer féltem, hogy besárgultam? Ő nem válaszol, de nagyon nyugodt és árad belőle az erő. A teste feszes, annak ellenére, hogy öreg. Feszes és erős és biztonságot adó. És sokkal nagyobb, mint én. Azt kérdi: miben segíthetek, kicsim? vagy hogy én hogy segíthetek? De nem olyan formálisan, hogy úgysem csinálhatok semmit, akkor legalább megkérdem, hanem tudva azt, hogy segíteni fog. És én is tudom. Én nem mondok semmit és ő sem töbebt. Csak sírok. Ő átnyújt egyet a virágok közül, amiket eddig is rakosgatott. Az utolsó kép a kezünk, ahogy átveszem a virágot. Rövid a szára, és egy kicsi, erős rugó van körülötte, lazán, olyan lötyögősen, hogy le lehetne húzni, de nem esik le mégsem, védi. A virág bordó, és selymesen puha por hull belőle a kezünkre, a földre körülöttünk, s végül mindent beborítva, fenntről, mint egy gyönyörű, bordó zuhatag.

(Megj.: mivel kétévnyi blogomat a yahoo elrekkentette, néhány bejegyzést, ami kibírta az elmúlt időt, átmentem ide. Ezen írás egy álomjegyzet 2003 februárjából, Floridából. A szövegből egy pár perces másodéves vizsgafilm is lett. Átmentem. Azóta is sokszor próbálok átmenni, csak nem mindig sikerül. A túlsó partra :-)