Futok valami poros úton,
A világoskék teniszcipőm kibomlik, a tüdőm zihál, az eddig előttem levő út most alattam van, térdre esek majd kézzel előre, a csuklóm sebeit eltünteti a por. Mindent eltüntet a por. Még két légzés, még csak kettő és felállok, levegő után kapkodva
A tenyeremet nem tudom elszakítani a földtől, csak kapargatom az utolsó ujjperceimmel,
A sok apró vágásból szivárog a vér. Van ahol már elállt, van ahol még pici pókhálóként rajzolódik ki a bőröm ráncaiban. A farmerem tiszta por, kosz, rugásnyomokkal teli a combom, a dohányszínű trikóm egyik újja teljesen elmaradt, a másiknál a vállamon szamurájprecizitással és karddal vágott hasíték. Össze-vissza vagyok törve, kint és bent. A verés már nem fáj, de még nem tudok megállni. Négykézláb billegek, a fejem lóg mint a halálraítélteké, a hajamon mintha monszun ment volna keresztül. Keresztül is ment. Villogó fény késztet arra, hogy a szemem résnyire nyissam, a nyakamban lógó nap érmen csillan a napnyugta. Oldalról süt, s néha tükröződik a forgó ezüstön.
A hátam mögött autóhangot hallok. Félrehúzódom, az út szélén állok, háttal az üres mezőnek. Ellenfényben a már majdnem teljesen száraz aratásmaradékok.
Egy koszos –sárga, lerobbant Mercedesz közeledik, hatalmas port kavarva abból az irányból, ahonnan én.
Bentről karácsonyi slágerek foszlányait kapom el. Elmennek mellettem, észre sem vesznek. Utánuk nézek.
Valaki megfogja a kezem. Kicsi kéz, meleg. Lenézek, egy kislány áll mellettem. Annyira pici mindene, mintha egy mézeskalácstervező dolgozta volna ki a barna spanglis szandáljait is. Egy kicsi, húzható játékutánfutóban vannak a rózsaszín állatai , felnéz rám, s mondja, hogy menjünk. Kézenfog, felkap egyet a plüssállatok közül és szaladunk.
A kapun már inkább berepülök, a macskák szemrebbenés nélkül figyelik kétségbeesett rohanásomat, csak azt nyugtázzák, hogy a lábam nem éri a földet.
A ház sarkánál már látom Dédit. Áll a nagy fa alatt, virágokkal a kezében, még háttal, és én végre elkezdek sírni. Nem múlik semmi, de legalább sírok.
Lassan fordul meg, minden virág körülötte, a lába alatt, a cipőjén, a fényben majdnem átlátszó. Ő néz, és kérdi, hogy mi baj, kicsim. Nem mondok semmit. Tudom, hogy tudja és nem kell mondanom. Kérdem, hogy emlékszik-e, amikor ott volt nálunk, mikor pici voltam és éjjel mennyiszer féltem, hogy besárgultam? Ő nem válaszol, de nagyon nyugodt és árad belőle az erő. A teste feszes, annak ellenére, hogy öreg. Feszes és erős és biztonságot adó. És sokkal nagyobb, mint én. Azt kérdi: miben segíthetek, kicsim? vagy hogy én hogy segíthetek? De nem olyan formálisan, hogy úgysem csinálhatok semmit, akkor legalább megkérdem, hanem tudva azt, hogy segíteni fog. És én is tudom. Én nem mondok semmit és ő sem töbebt. Csak sírok. Ő átnyújt egyet a virágok közül, amiket eddig is rakosgatott. Az utolsó kép a kezünk, ahogy átveszem a virágot. Rövid a szára, és egy kicsi, erős rugó van körülötte, lazán, olyan lötyögősen, hogy le lehetne húzni, de nem esik le mégsem, védi. A virág bordó, és selymesen puha por hull belőle a kezünkre, a földre körülöttünk, s végül mindent beborítva, fenntről, mint egy gyönyörű, bordó zuhatag.
(Megj.: mivel kétévnyi blogomat a yahoo elrekkentette, néhány bejegyzést, ami kibírta az elmúlt időt, átmentem ide. Ezen írás egy álomjegyzet 2003 februárjából, Floridából. A szövegből egy pár perces másodéves vizsgafilm is lett. Átmentem. Azóta is sokszor próbálok átmenni, csak nem mindig sikerül. A túlsó partra :-)
