Minden valószínüség szerint eljutottam eddigi életem legnehezebb szakaszához. Még akkor is az, ha nem érzem így folyamatosan, és, mivel képes vagyok ezt mondani, talán a holtponton is túl vagyok. Remélem. Nem fizikailag, hiszen, ahogy ezekkel a dolgokkal ez lenni szokott, legalábbis nekem: ami kint, az van bent is, ergo kívül-belül crach. Konkrétan arról van szó, hogy a hátam felmondta a szolgálatot, de ez a tarkómtól a derekam aljáig értendő. Plusz ilyen-olyan szédülések, hányinger, levertség. Mindegy, örvendek, hogy nem nőtt púpom, vagy valami egyéb ez e három év tökösködés folyományaként. Szóval, mégiscsak úgy tűnik, hogy most nehéz lett a hátizsák. Gondolom edzés kérdése, de most egyelőre a saját magamnak összeállított terápiás csomag részeként ezt van gatyám ki is mondani. Fucking nehéz. Néha. Ezennel azon együttérző elemeknek is elégtételt szolgáltatok, akik ez idő alatt fejcsóválva és szemforgatva szorongatták a kezem és közben azon dühöngtek, hogy nekem MÉRT NEM FÁJ? Merthogy ez nem fair, hogy én nem szenvedek és nem szórom a hamut a fejemre és nem tépem a szakállamat. És mért nem jajgatok, hogy mennyire nehéz. Néhányan kedvesen megnyugtattak, hogy nem baj, majd meglátom, nehéz lesz. Na akkor most figyeljetek, banyák! Szenvedek. Nagyon. De még jobban figyeljetek! Túl fogom élni. Ugyanaz a hihetetlen hajtóerő visz, ami eddig is: van egy lányom, és ettől arrafele highlander vagyok. Aki ezt érti és akinek szüksége volt ezt hallani, hajrá! Nem így tervezted, mindegy, így lett, majd kiderül, miért, de most derüsen kell egyedül apás-anyást játszani, mert a gyereknek szüksége van rád. A derűdre. Mondom magamnak elsősorban.
Ezt most nagy mértékben köszönöm
Edónak, hogy egyáltalán kivasalt, akaratlanul, annyira, hogy poénkodom ezeken és életemben először hangot adok egy ilyen kavarnak. A beszéddel, amint azt ezen blog bejárata ékesen hirdeti, nem vagyok beszélő viszonyban. De ez most jólesik. Úgyhogy nem fogok idelinkelni egy
sokatmondó zeneszámot és nem fogom eltusolni egy ironikus beszólással, hogy most nehéz. Kölcsönkérhetnék egy fejezetet
Attilától, mert ő, ha valaki, akkor ő rokon, ezért amit mond, az bennem otthon van, de most még ezt sem fogom tenni, annak ellenére, hogy könyvei, főleg a
Harcosok könyve, mindennapi kenyerem és nemcsak beszélni tanít. ( nem, nem képzelem magam harcosnak, mielőtt még gúnyosan elmosolyognád magad, te transzindex olvasó, akinek fogalma sincs a harcosokról).
Szóval azért beszélek most, mert feltett szándékom, hogy most az idő gyógyító eltelését megsürgetem némileg, mert Lili-Rózának szüksége van az anyjára, úgy ahogy annak idején kapta. Úgyhogy kezelem magam. A fizikai részre akár ajánlatokat is várok, hogy kihez forduljak, mert moccantani szeretném az évszázados en garde-ba merevedett izomzatom. Derű kúrámhoz elsősorban légzésgyakorlatokat használok, mert ez volt az első számú sürgősség. Ugyanis néha, főleg este, olyan mértékben besűrűsödött a fekete a mellkasom tájékán (fekete, aminek összetételében düh, harag, kemény fizikai agresszió, szitkozódás és gyilkos szándék keveredett), hogy a szó legszorosabb értelmében nem kaptam levegőt. Most ez már oszlik, ahogy ez lenni szokott, a tudatos légzés azonnal hatott, és azóta ez fontosabb, mint a reggeli. Persze túl kell tedd magad azon, hogy nem pont meditációs csend vesz körül. Végülis a piactér az ideális hely a megvilágosodásra, úgyhogy az a ,,pici" figyelemelterelő, hogy egy kétésféléves mindenképpen ki akarja feszíteni a szemedet illetve megmászandó hegynek tekint, ahol a kapaszkodó a hajad, hát ez a kismama jóga velejárója. (Ne szuszogj olyan hangosan, te anya!, Anya mit keresel te ott lenn a földön, hmm? Mit idétlenkedsz?)
Elég pontosan diagnosztizáltam magam. Szerintem ez nem olyan nehéz, mert talán már az öt évvel ezelőtti mélypontom óta nem bánok kesztyűs kézzel magammal. Akkor 42 kiló voltam, most kb. ugyanekkora a fogyás belül. Szóval nem szégyelem elismerni az én részemet, mert igazából ezen áll. Az, hogy másnak elmondod-e, az nem tét és nem is segítség. Szóval csak azért merem ilyen nagyképűen mondani, hogy tudom, mi a baj, sőt azt is, hogy mit kellene tegyek,mert folyamatosan próbálom, és nagyon de nagyon nehezemre esik megvívni ezt a harcomat. Talán a legnehezebb próbatételemet. Talán ezért születtem. És ezért nem hagyom az egészet a francba, ahogy mindenki, de mindenki az égvilágon mondja, kérve-kéretlenül. Mert nagyon hiszek benne és mert úgy érzem, hogy ez elől úgysem tudok elmenni messzire. A sorsodat nem tudod megúszni. Amit meg kell szenvedned, azt meg fogod és mint minden árat, megfizeted. Nem akkor helyben? Örvendj, de ne gondold, hogy egyszer nem kell valamit adnod érte. Megvár, előkerül, romlatlanul, ellentétben a zakuszkával. Annak idején nem fájt, mert csak hihetetlen kegyelmet és boldogságot éreztem a gyermek miatt és igazából mást nem. Mint mondtam, sokak megrökönyödésére és két éven keresztül magaméra is, hogy ez ilyen könnyen ment. Csakhogy ezen a nyáron azt hittem, büntetlenül engedhetek egy kicsit a feszesre csavart páncélomon. Mert engednem kellett és engedni akartam. Természetesen a csavarás döntése az enyém volt. A következmények azonban kicsit más méretűek, mint azt én gondoltam, és amit irányítani tudtam volna. Nyilván nagyobb volt a feszültség bent, mint ami kint látszott, vagy akár én láttam. Nem lehet a szellemet derékig kiengedni a palackból. Csodálkozol, hogy nem megy vissza?
Szóval a pillanatnyi off-guard mindennek a kiváltója. Nagyon nehézzé viszont akkor vált ez, amikor Szent István napján elment valaki, aki nagyon része volt az ötvenéves tervnek. Igazából a váram egy bástyája és (azóta már tudom) a biztonságom és békémrésze is. Azóta nincs levegő. Mert nincs cinkos és nincs nagyonbarátomöcsémfiam. Még mindig prés van és magány és keresgélés a csillagok között. Mert nélküle az utat is nehezebben találom ahhoz, akihez ő vezetett. És nehezebb a bocsánat és az emlékezés, arra, hogy igazából tudom az okot, de nem tudom, csak néha, elfogadni. És sajnos nem használ semmi abból a sok eszmefuttatásból, közel és távolkeleti bölcseletből, amiből a halált ismerem, ismerjük, mert amikor ilyen közelről köszön, akkor úgyis csak egyedülmaradt és földhözragadt ember vagy.
Igazából, ahogy most ezt számolom, rövid idő alatt történt, dehát annál intenzívebben, a szépen felépített és kényelmesan kialakított csigaházam szétverése. A dolgok által. Csiga biga gyere ki. Hát kijöttem, fiúk, és egyelőre hajléktalan vagyok. Nem baj, ha nem lesztek a barátom, hálistennek van néhány. Nem sok (mostmár eggyel kevesebb itt), de ők a hátam. És ne hívjátok a tűzoltókat, mert ez az ének nem erről szól. Nem ég. Nekem Ég (tudod, ott fent, az a nagy kék csillagos, amit megpróbáltok elhazudni,) na látod, az a házam. Ideki.
Kis piros sárkányok súrolják a gondolatom
