Redivivus

Abban az évben, karácsony elôtt, úgy hullott a hó, amilyenre még a legöregebbek sem emlékeztek azon a tájon. Sűrű, áthatolhatatlan havazás lepte be a várat, és éjfélre már az ôrjárat sem tudott végighatolni szokásos útján. Nem sok idô múltán a várkapitány még a strázsákat is bevonta: ebben az idôben sem ellenséges csapat, sem gonosztevô, sem eretnek nem mozdulhatott. Ilyen télidôt, mint 1487 karácsonya táján, csak ötszázegynéhány év után értek meg Szeklerburg városában; s mindkét alkalommal megvolt az oka e pokoli idôjárásnak.

Akkoriban azonban a népek könyebben viselték a kegyetlen idôt. Békeidô volt, a város élés- és kincsestára tele, s még a póroknak is jutott bôvében árpadara, köles, a szent Karácsonyra pedig a herceg rendeletébôl bort is osztottak a szegényeknek.

Mi magunk a várban tanyáztunk, a püspökség meghívására, - híres és rettegett vendégeknek számítottunk, kiket a kor legbölcsebb férfiúiként emlegettek. Mesteremet és társamat, Henrik Kramert, Institoris néven félte Tirol, Magdeburg és Bréma környéke, jómagam, Jacob Sprenger nevét pedig úgyszintén félték az eretnekek és tisztelte a klérus. Egyenesen a pápa képében s annak teljes felhatalmazásával voltunk jelen, nem tartozva sem számadással, sem engedélykéréssel a világi és papi rendeknek: a Szent Inkvizíció terjesztette ki általunk hatalmát az ország ezen vidékére.

Aligha akadt akkoriban ember a keresztény világban, ki ne ismerte volna nevünket; áldásos és igen tanulságosnak bizonyuló könyvünk pedig, a nemrégiben kibocsátott „Malleus Maleficarum...", néhol súlyával egyenlô aranyért cserélt gazdát. Az emberek rettegtek tôlünk és csodáltak bennünket: mert halandó ember többet, mint mi, nem tudhatott a boszorkányokról. Úgy tartották, az angyalok bölcsessége s a ragadozó állatok szimata párosul bennünk az isteni ítélôképességgel: meglehet, így is volt, s ha valaki kételkedett is ebben, nem szívesen gyôzôdött volna meg errôl a maga bôrén.

Azidôtájt azonban, a jól fűtött püspöki vendégszobában, úgy éreztük, sem bölcsesség, sem szimat nem segített rajtunk, ítélôképességünk pedig megrendült az utóbbi napok történéseitôl. Fáradtsággal és szomorúsággal volt terhes közöttünk a csend, s benne a Szenteste elôtt elpusztult boszorkány árnya kísértett fel egy-egy pillanatra - a boszorkányé, mely hosszú pályafutásunk csúcspontján legyôzött, megalázott, és bűnbe ejtett mindkettônket.

Senki nem tudhatta, s kevéssel elôtte még magunk sem sejthettük, hogy éppen e ködös és zord idôjárással bíró városban akadunk hivatásunk egyik legnehezebb ügyére: s a rettenetes történéseket sem tudta meg soha senki; kettônkön kívül egyedül csak a menschági kántor lánya, a vélelmezett boszorkány tudhatta, ô azonban már harmadnapja halott volt, s hacsak rokonai a renddel dacolva el nem hantolták, a farkasok rég széthordták az eretnekek árkából.

Az ügy pedig egyszerűen indult, olyan egyszerűen, mint bármely másik: három, teljesen szabályos feljelentés érkezett, s a szóban forgó lányt berendeltük színünk elé; inkábbat csak a rend kedvéért, a közelgô ünnepek elôtt. A lány fiatal volt még, buzgó keresztény családból; s a közelmúltban nem estek a környéken oly dolgok, melyek neki tulajdoníttathattak volna. A feljelentések szerelmi bűbájról, fajtalankodásról és mágikus praktikákról szólottak, melyek abban az idôben közhelyszámba mentek - s alighanem még a rémült család is úgy hitte, szigorú feddésnél rosszabb nem történhet a lánnyal. S több mint bizonyos: kevésbé tapasztalt és érzékenyebb ítélômester ennél súlyosabb ítéletet nem is hozott volna. Institoris és jómagam azonban másként találtuk. Hosszú és eredményes munkánk alatt volt már alkalmunk igen sokféle boszorkánnyal megismerkedni: asszonyok százai mérettek meg szemünk, elménk és lelkünk mérlegén, és sebezhetetlenek voltunk mindennemű bűbájjal, varázslattal és csábítással szemben; hitünk pedig mindenkor megóvott bennünket a nem kevés veszedelemtôl.

A lány azonban, kit a szent szűz és vértanú Lucza napján hoztak be a fogdmegek, s ki a Violetta névre hallgatott, mindjárt a kihallgatás elsô pillanatától megragadta, és lebilincselte figyelmünket. Rendkívüli szépség volt, amilyenrôl csak Salamon éneklése szólhatna méltón; s bár félt tôlünk, akaraterejével ellene mert szegülni a két rettegett inkvizítornak. Ártatlanságát hangoztatta, s érvei szilárdnak és hihetônek tűntek; azt azonban maga sem tudhatta, puszta jelenléte mennyire feldúlt bennünket. Nyugtalanok lettünk és összeszorult a gyomrunk az elsô pillanatban ahogy megláttuk; s ha ránk nézett íves szemöldökei alól, veríték öntött el és megdagadt nyelvünk a szánkban.

Tovább itt.

Igazából ezt akartam írni, de végül, ha lehet még ekkora pelyhű hó Kolozsváron, akkor maradjon a fenti. Talán az is lehet.

György Attila: A boszorkányok feltámadása (1997)