Nunquam derelicta

A harcosok legfőbb erénye a lojalitás. Urához, elveihez, istenéhez, hitéhez hűnek lenni minden harcosban belső törvény.

Ugyanilyen hű és lojális marad a harcos minden körülmények között bajtársaival szemben is – és ez az egyetlen, amely visszahat, és önmagában is hordozza jutalmát. Bajtársak nélkül ugyanis nincs harcos. A magányos harcos csupán legenda, absztrakció. Sosem létezett.
Kivétel nélkül minden harcosnak társra van szüksége, akinek vállán néha megpihenhet keze, aki és akit fedezni képes a veszedelemben.
A csaták és háborúk során azonban gyakorta megesik, hogy a legjobb bajtárs is elszakad kötelékétől, barátaitól – más harcra, más színtérre szólítja kötelessége, az Uralkodó és a belső hang parancsolata.

Ilyenkor néha úgy tűnik, a bajtársak cserbenhagynak. Néha úgy tűnik, előled aratják le a babért, másszor pedig úgy, mint akik szándékosan engednek előre a veszedelembe.

Ezekben a pillanatokban olykor megfagy a harcos lelke. Fegyvernél, szónál sokkal erősebben és halálosabban sebezhet a megrendült hit.
Az igazi bajtársiasság azonban éppen erről szól: a hitről és a bizalomról, amely csak feltétlen lehet. Még a hátat fordító, megfutamodó és cserben hagyó bajtárs is bajtárs: mindaddig, amíg egy zászló alatt, egy célért és egyazon belső parancsért harcoltok. A bizalom és a lojalitás feltétel nélküli és helyzettől független.
Mindaddig, amíg ezt szem elől nem téveszti, egyetlen harcos sem marad magára a csatamezőn.

György Attila: Harcosok könyve ( A hűségről)