Semmit nem javult a helyzet. Sőt. Egyre inkább úgy érzem, hogy a beszéd a kommunikációnak olyan korcsos formája, ami csak arra jó, hogy az emberek félreértsék egymást.
(Amióta az eszem tudom, futott a hideg a hátamon, ha ezt mondták: aztán le kell üljünk megbeszélni, majd beszélünk róla, beszélnünk kell! Soha nincs jó vége ezeknek a megbeszéljüknek. Jó esetben csak annyi van, hogy beszélünk róla, ergo nem csináljuk meg, rosszabbik esetben bármi lehet. De jó vége sose.
És most először és utoljára én mondtam, hogy beszélni akarok. Hogy miért nem tudtam tovább hallgatni, nem tudom. Már nagyon megbántam. Természetesen látványosan drámai kimenetelt értem el és természetesen még véletlenül sem azt, amit igazából szerettem volna. Hogy a megbeszélés megoldást jelentsen. Sőt, leginkább úgy festett, mint egy vonatkatasztrófa. Én legalábbis egy kicsit belehaltam. És nem akarok beszélni róla. ( 22.-e volt. Pedig Püsök óta tudjuk, hogy milyen borzalmas ez a szám.)
Visszaköltöztem csend-landbe.
No comments:
Post a Comment