Mert a lelkünk mélyén

nomádok vagyunk. Vagy is én.

Ha házam nem is, de lakókocsim biztosan lesz. A kacsalábonforgó update változata.

Viva la vida!!!

Október

Szeptember

Július - Augusztus

Június

Ki olyan, mint a sárkány? - Protect Life

Egy pillanatig se feledd, hogy egyedül vagy, és hatalmad csupán a jobb kezedig terjed. Minden harcos magányos, mert a végső harcot egyedül kell megvívni. E harc hevében nincs csapat és nincsenek bajtársak; magad vagy csupán. Magad, és Isten, aki nem avatkozik be.

Ezt a harcot mindenképp meg kell vívni – nemcsak azért, mert ez a harcos életének értelme, de azért is, mert elkerülhetetlen. Nemcsak a harcos keresi a harcot – a harc is követi őt, könyörtelenül.
A végső harcot pedig nem lehet megnyerni, nem lehet abbahagyni, és nem lehet kitérni előle. Ezért végső.
És amikor megérti ezt a harcos, körülnéz és felfogja hogy egyedül maradt és egyedül kell megvívnia majd e harcot, végképp megszűnik embernek lenni. Ettől fogva szíve nem emberi szív, hanem a harcos szíve mely nem ismer mást, csak ellenfelet és áldozatot.
Ez a magányosság a harcos egyik legnagyobb próbatétele. Kevesen élik túl, kevesen viselik el – mert nem azért van, hogy elviseljék. E magányosság kezdettől való: az első, társtalan teremtett lényé, akit Isten lehelete még nem melegített fel.

A harcosok többsége nem a harcba, hanem ebbe hal bele.

Annak számára, aki egyedül maradt, nincs más út, csak a végzet útja: az elkerülhetetlen halálé, mert a társtalanság mindig halálba torkollik.
Az egyedüllét felismerésének pillanatát az igazság pillanatának is nevezik – ez azonban semmit nem jelent, mert ezekben a pillanatokban nincs igazság, sem hamisság. Semmi sincs; csak a meztelenség és a magány. Ez a végső bizonyosság, és minden más illúzió.
Senki sem tudja, miért van így.

György Attila: Harcosok könyve

Uzsonna oviszsákba

Csókollak a homlokod közepén
Változzon csillaggá a csókom
Vezessen
vándorlásodban

Ujjaim sugarak legyenek
melegítsenek.

Szavaim áldás
A visszavárás
hazatalálás.

Bálint Lea: Boldogságom erdeje 37.

Kép: Gábri Zoltán

Pajzs

Kis piros sárkányok súrolják a gondolatom
Tündérország, Paradicsom, hozzád száll a mozdulatom
Zöld mezőben csillagok gúnyáját foltozgatom
Álombeli zenével bolygók lelkét ápolom
Ködben a táj, az éji szépség alszik az ég vizén,
de nemsokára újra ragyogni fog a csillagom,
sodor tündöklő fonalat lelkem mélyére,
Oly jó, oly jó, oly jó, jó
Emberi tájakon
Oly jó, oly jó, oly jó!
VHK: Kis piros sárkányok

Non omnis moriar

halld meg halld meg
a mindenségből
nincsen távol
nincsen távol

újra foglak szülni

Legyező

Skeleton woman

A Tale of the Inuit
She had done something of which her father disapproved, although no one any longer remembered what it was. But her father had dragged her to the cliffs and thrown her over and into the sea. There, the fish ate her flesh away and plucked out her eyes. As she lay under the sea, her skeleton turned over and over in the currents.

One day a fisherman came fishing, well, in truth many came to this bay once. But this fisherman had drifted far from his home place and did not know that the local fisherman stayed away, saying this inlet was haunted.

The fisherman's hook drifted down through the water, and caught of all places, in the bones of Skeleton Woman's rib cage. The fisherman thought, "Oh, now I've really got a big one! Now I really have one!" In his mind he was thinking of how many people this great fish would feed, how long it would last, how long he might be free from the chore of hunting. And as he struggled with this great weight on the end of the hook, the sea was stirred to a thrashing froth, and his kayak bucked and shook, for she who was beneath struggled to disentangle herself. And the more she struggled, the more she tangled in the line. No matter what she did, she was inexorably dragged upward, tugged up by the bones of her own ribs.

The hunter had turned to scoop up his net, so he did not see her bald head rise above the waves, he did not see the little coral creatures glinting in the orbs of her skull, he did not see the crustaceans on her old ivory teeth. When he turned back with his net, her entire body, such as it was, had come to the surface and was hanging from the tip of his kayak by her long front teeth.

"Agh!" cried the man, and his heart fell into his knees, his eyes hid in terror on the back of his head, and his ears blazed bright red. "Agh!" he screamed, and knocked her off the prow with his oar and began paddling like a demon toward shoreline. And not realizing she was tangled in his line, he was frightened all the more for she appeared to stand upon her toes while chasing him all the way to shore. No matter which way he zigged his kayak, she stayed right behind, and her breath rolled over the water in clouds of steam, and her arms flailed out as though to snatch him down into the depths.

"Agh!" he wailed as he ran aground. In one leap he was out of his kayak, clutching his fishing stick and running, and the coral white corpse of skeleton woman, still snagged in the fishing line, bumpety-bumped behind right after him. Over the rocks he ran, and she followed. Over the frozen tundra he ran, and she kept right up. Over the meat laid out to dry he ran, cracking it to pieces as his mukluks bore down.

Throughout it all she kept right up, in fact, she grabbed some of the frozen fish as she was dragged behind. This she began to eat, for she had not gorged in a long, long time. Finally, the man reached his snowhouse and dove right into the tunnel and on hands and knees scrabbled his way into the interior. Panting and sobbing he lay there in the dark, his heart a drum, a mighty drum. Safe at last, oh so safe, yes, safe thank the Gods, Raven, yes, thank Raven, yes, and all bountiful Sedna, safe... at...last.

Imagine when he lit his whale oil lamp, there she - it - lay in a tumble upon his snow floor, one heel over her shoulder, one knee inside her rib cage, one foot over her elbow. He could not say later what it was, perhaps the firelight softened her features, or the fact that he was a lonely man... but a feeling of some kindness came into his breathing, and slowly he reached out his grimy hands and using words softly like a mother to child, began to untangle her from the fishing line.

"Oh, na, na, na." First he untangled the toes, then the ankles. "Oh, na, na, na." On and on he worked into the night, until dressing her in furs to keep her warm, Skeleton Woman's bones were all in the order a human's should be.

He felt into his leather cuffs for his flint and used some of his hair to light a little more fire. He gazed at her from time to time as he oiled the precious wood of his fishing stick and rewound the gut line. And she in the furs uttered not a word - she did not dare - lest this hunter take her out and throw her down to the rocks and break her bones to pieces utterly.

The man became drowsy, slid under his sleeping skins, and soon was dreaming. And sometimes as humans sleep, you know, a tear escapes from the dreamer's eye; we never know what sort of dream causes this, but we know it is either a dream of sadness or longing. And this is what happened to the man.

Skeleton Woman saw the tear glisten in the firelight and she became suddenly soooo thirsty. She tinkled and clanked and crawled over to the sleeping man and put her mouth to his tear. The single tear was like a river and she drank and drank and drank until her many-years-long thirst was slaked.

While lying beside him, she reached inside the sleeping man and took out his heart, the mighty drum. She sat up and banged on both sides of it: Bom Bomm!.....Bom Bomm!

As she drummed, she began to sing out "Flesh, flesh, flesh! Flesh, Flesh, Flesh!" And the more she sang, the more her body filled out with flesh. She sang for hair and good eyes and nice fat hands. She sang the divide between her legs, and breasts long enough to wrap for warmth, and all the things a woman needs.

And when she was all done, she also sang the sleeping man's clothes off and crept into his bed with him, skin against skin. She returned the great drum, his heart, to his body, and that is how they awakened, wrapped one around the other, tangled from their night, in another way now, a good and lasting way.

The people who cannot remember how she came to her first ill fortune say she and the fisherman went away and were consistently well fed by the creatures she had known in her life under water. The people say that it is true and that is all they know.

Május

Március

Február

Január

A másik oldalon

,,Mert egyetlen bajtalan út, egyetlen vértelen út, ha megnémul a száj a földnek, s nem éri a láb földet."

Nagy László: Medvezsoltár

Offret

Háromság

Ott állsz a közepén, tündér, én pedig melletted leszek, minden formában, minden időben.
Isten éltessen és tartson meg tenyerén, csillagvirágom.

Made with pride in

Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, tollsöprű-szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes,
olyan, aminőket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó

nagyanyáink,
méhükkel örökké bajlódó nagyanyák, szegények, angyalgyártó kisiparo-
sok; - : mert bűnnek nem bűn, csak ama bizonyos eredendő; és
isten angyalkáit szaporítani talán még erény is.
Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de meg szárnyta-
lanul is, úgy zuhantam, bukóröpülésben, íves vinnyogással, a bizton-
ság kínzón-vakmerő erejével, mint egy berepülő-pilóta.
De nem sajnálok mást, csak a tollsöprű-szárnyat, melynek hasznát veheti
az ember, ki meg akarja tisztítani e pókhálós századot.
Nem lett belőlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki ott lebeg a világ
minden lebegő pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon senki szelíd,
szöszi, kicsi édes,
óvja őket a túl sok fagyitól, elhallgatja előlük az angyalgyártás kis- és
nagyipari módszereit, estente mesét mond arról, hogy a Sárkánynak
mind a hét feje tökkelütött, és különben is a Sárkány csak arra jó,
hogy levágják neki mind a hét fejét,
mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány mulandó. Elég eny-
nyit tudnotok a mulandóságról.
Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót már a Pa-
radicsomban sem szerettem,
pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt célja egyéb,
mint a sarki rendőrnek: pírosra állítani a lámpát. Nos hát, nem lettem
sarki angyal,
s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem
szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.

Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos, szemtelen,
kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen, békélhetetlen,
B12-lhetetlen,
figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielőtt elaludnátok, elárulom nektek, hogy
az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se higgyétek, hogy
Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok történnek
ott is,
tegnap például vekkerszínű strandfelhő úszott a palatetőn s a walesi
hercegérsek elsőszülött fia szinkrofazotront szült egy okker éjszakán,
de mire megjöttek a mentők, elfolyt már a nehézvíz,
és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam sorban kapcabetyárbecsületért
és mire odaértem, elfogyott,
ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért megvette Ferenc
Jóska Rhesus-faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belőle a go-
lyóscsapágyakat, hát nem egy bosszúság?
Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg ki nem derült, hogy
folliculinnal üzérkedik!
Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt semmi különös, nincs semmi
baj, mindezt csakúgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukó-
repülésben, a huszadik század közepén,
mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudomá-
nyom: az élveboncolás,
nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élő tetem, igen. Hagyjatok bé-
két a logikámnak.
Kecsesen megemelem koponyatetőm, nézzétek ezt a kopasz agyvelőt,
hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves,
s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás, mennyi min-
dent kibírt, ami - nem vele történt! Tudjátok-e,
hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő
hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie! Ne cso-
dálkozzatok a primitív törzseken, melyek szentnek tartották az őrül-
teket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen agyvelőt, kislányok, kis-
fiúk, s okuljatok. És
angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit, szelídet, gyolcs-
pendelyűt, tollseprű-szárnyút, sztaniol-glóriásat,
és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem, aki nem lettem angyal, tollsöprű-
szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig, kicsi édes
énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással, a biztonság kínzón-
vakmerő erejével zuhantam ide,
énnekem ne mondjátok, hogy "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat,
csak ennyit mondjatok:
"szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat
gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat villa-
mosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul
köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni,
mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenmaga-
dén" - :
csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,
én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást végeztem itt, közöt-
tetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen,
kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy bele fogok halni.

Van egy jó barátom, vízirigó az illető,
megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni mohos kövek
alól
a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott,
hogy lehetett volna angyalka, édes,
mennyei dolgokban járatos,
s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre tördeljem e soro-
kat, s akkor
nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ.
Tudjátok, ha én ember volnék,
ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb száza-
dában éljen
(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el),
ha ember volnék, mondom,
szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek el-
jövendő kényszerleszállóknak.
Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?

Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás

Sine qua non

Ma a te napod volt. Ma is. Minden 20.21.23.24. A mai persze különlegesen. Fehér. Fényes. Mégis alig látlak. Húzogatom a fényeket és árnyékokat, hátha élni kezd a kép. Tudom, hogy mit őrzök. De nem látom az arcod most. Csak azt, ami volt. Ének szól a csillagokig. Iszonyatosan hiányzol. Vágtázik újra bennem a zene, de gyász a ritmus. Szinte megnyugszom a fájdalom változatlanságában. Nyolc hónapja. Megmutattad, hogy kell átmenni. Szárnyas sárkány. Fenn az égben, álomfényben. Modulálsz tovább. Drága fiam, barátom, bajtársam.

Aki Őelőtte jár

Időnként minden harcost meglep, elborít a szomorúság. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell tenni semmit. Ez a szomorúság része a harcos lényének, és része van abban, hogy azok lehetünk, akik vagyunk.Van ebben a szomorúságban valami a szeretkezések utáni letisztult levertségből; de benne van az arcizmokat megfeszítő, görcsös szorongás is önmagunktól. Mély, természeteeelenes megnyugvás van ebben a szomorúságban, és teljes, maradéktalan béke. Talán ennek a szomorúságnak a pillanatai az egyetlenek a harcos életéből, melyek békében telnek el.
Talán így pihennek a harcosok.
Nesztelenül és jeltelenül érkezik ez a szomorúság, körülfolyja, elnyeli, magába zárja a harcost, elringatja, megtisztítja és kisimítja a lélek ráncait.Van ebben a szomorúságban valami a szeretetből, és van valami a szerelem révületéből is: megbocsátó, megbékítő és bénító, akár az asszonyok teste.Nagy, fekete, asszonytestű madár ez a szomorúság: karmait a harcos oldalába vágja és gyengéden beborítja szárnyaival.

György Attila:Harcosok könyve
Kép: a pazyryki lelet egy alakja

Biotikum

Shiny-shiny little girl.

Wei Wu Wei

A cselekvés és a nem-cselekvés: egység. Egy etlen pillanattal hamarább vagy később cselekedni élet és halál döntése lehet. A késedelem meg nem történtté teszi a dolgokat, az elhamarkodott cselekedet végképp megrontja.

Ez a tanítás senki számára nem titok. Nem tartozik a bölcs misztériumok közé: egyszerű, hétköznapi tény, mellyel öntudatra eszmélése óta tisztában van az ember. És mégis: csak nagyon kevesen tudják e szabályt maradéktalanul és helyesen betartani.

Ha a kelleténél hamarább, vagy később vágsz: életedbe kerülhet. A nyílvessző leheletnyi késése életet menthet. A pontos időzítés és az ehhez vezető türelem a harcos egyik legfontosabb erénye. Enélkül is lehet valaki harcos: de rövid életű és múló jelentőségű csupán.

A türelem hiánya megrontja az emberek közötti kapcsolatot: a harcot és a szerelmet egyaránt. Nem könnyű feladat megtanulni a türelem művészetét: a legtöbb embernek azonban, ha eleget él, sikerül.

Egyszer azt mondta valaki: a türelmetlen ember önmagában kételkedik. Ez, minden bizonnyal a lehető legpontosabb megfogalmazás, és egészen biztos, hogy a megfelelő időben hangzott el.

György Attila: Harcosok könyve

Az 5. elem

© Könczey Elemér

soundtrack: Mala Vida

1749

I can't even look at it now, but i remember clearly that there was a time, when lavender meant my life. The sweet and almost palpable smell of the lavender field in Mitcham in Surrey stuck to my senses like my shadow. It was not always that. A shadow. It used to be the light for a long time before we started: the endless purple and green fields in the sun. Our life revolved around these two colors and our minds were filled by the knowledge Le Comte has left behind. Healing the body, healing the soul. With beauty and harmony. Lavender was harmony.We possessed the key. The method. We knew how.
I don't remember, when this story of friends, tradition and good-will started to change into something neither of us knew anymore: friends into competition, tradition to cliché, good-will into a good tagline, harmony into business. And John Potter into the person i am today.

Catch 22

Semmit nem javult a helyzet. Sőt. Egyre inkább úgy érzem, hogy a beszéd a kommunikációnak olyan korcsos formája, ami csak arra jó, hogy az emberek félreértsék egymást.

(Amióta az eszem tudom, futott a hideg a hátamon, ha ezt mondták: aztán le kell üljünk megbeszélni, majd beszélünk róla, beszélnünk kell! Soha nincs jó vége ezeknek a megbeszéljüknek. Jó esetben csak annyi van, hogy beszélünk róla, ergo nem csináljuk meg, rosszabbik esetben bármi lehet. De jó vége sose.

És most először és utoljára én mondtam, hogy beszélni akarok. Hogy miért nem tudtam tovább hallgatni, nem tudom. Már nagyon megbántam. Természetesen látványosan drámai kimenetelt értem el és természetesen még véletlenül sem azt, amit igazából szerettem volna. Hogy a megbeszélés megoldást jelentsen. Sőt, leginkább úgy festett, mint egy vonatkatasztrófa. Én legalábbis egy kicsit belehaltam. És nem akarok beszélni róla. ( 22.-e volt. Pedig Püsök óta tudjuk, hogy milyen borzalmas ez a szám.)

Visszaköltöztem csend-landbe.

December

November

Október

Szeptember

Augusztus

Az ősök nyomot hagynak

Hálistennek. Mert igazán nem tudnám, még azt sem, hogy hol vagyok, nemhogy merre forduljak.

Title and visual credits go to: webzen

Éjjel ezt mondta a bagoly álmomban

Ayer me dijo un ave que volara
Por donde no hay ardor
Que lo sufrido no resucita en sueños
Y en rezos nunca murio
Que saque el aire de mis ojos
Que abrace el miedo con tus sueños
Que sea un guerrero de sangre
Para que nadie te haga daño
Ayer me dijo un ave que volara
Hasta desintegrarme
Que la distancia no es cansancio
Es fuerza, eres tu
Que saque el aire...

Caifanes: Ayer me dijo un ave (igen, tudom, hogy már harmadjára teszem fel. Úgy látszik, ez év elején mindig így van. Keress egy spanyolul tudó barátot, én nem tudom szépen lefordítani)
Sajnos a képről semmi egyebet nem tudom, mint hogy életemben másodjára quizzeltem a facebookon. A kérdés az volt, hogy hogy néztem ki előző életemben. Nos, nem tudom, de ezt dobta ki nekem a rendszer.

A kissárkány és a túlsópart

Keresztet vetünk:
Anya: Az Atyának, és Fiúnak
Lili: és Anyának is!!! és a jányoknak is !

Imádkozunk:
Anya: Aki ételt, italt adott, annak neve
Lili: Anya!!

Habár kétéves kora óta szobatiszta, néha történnek balesetek. Tegnap is. Szidom, ráncolom a szemöldököm, dörgök rá.
-Anya, én imádkozom most a Jóistenhez, hogy bocsásson meg neked....Hogy segítsen neked, hogy bocsáss meg nekem...
Kimegyek, nem tudván tartani a haragvó arcot. Vissza, még mindig ráncos fejjel.
Rámnéz, megadóan összeteszi a kezét és lehajtja a fejét:
-Jó, akkor még imádkozok egy kicsit.
:-))))

Autózunk valahova Karácsony körül.
-Anya, né, né!!! Egy csillag! (szegény városi gyerek, aki így elájul a csillagtól :-( Anya, játod?
- Nem, Duni, hol van? (tényleg nem láttam)
- Ott, Anya, a szemed ejőtt, az a pijos (egy jelzőtorony a hegy tetején)
- Ja látom, igen. Nagyon szép csillag.
- Na játod, anya, ott van Domi. Odament Anya, ugye?
- Igen.
- És most hozza nekem azt a csijjagot ugye? (kacag) Anya, én játom Domit. Ott van fent. Énekej.
- Mit, Duni?
- Hát a Mennybőj a angyajt, anya. Nem hajjod? Szejintem ő ..a kajácsony, anya!

Kis csend.
- Anya, nekem nagyon hiányzik Domi.
:-(((((
(Igen, kisfiam, mostmár mindig ő a Karácsony).